|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 134 találat | lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-134 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Szentgyörgyi László 2016. június 10.Ízelítő az új Székely NépbőlEgy évet váratott magára a Székely Nemzeti Tanács időszakos kiadványa, a Székely Nép 9. számának a megjelenése, de bizonyára mindenki tudja, hogy a 40 000 példányban kinyomtatott és ingyenesen terjesztett újság nem tartalom, hanem anyagiak hiányában késett. Az új lapszám két fő téma köré csoportosítja írásainak jelentős részét. Az első Márton Áron püspökünk születésének 120. évfordulóján tisztelegve közli a püspök 1946-os csíksomlyói beszédét, melyet Andory Aladics Zoltán korabeli színes Agfa diapozitívei kísérnek. Ehhez csatlakozik Ferenczes István Búcsúzóban (Márton Áron utolsó fényképe alá) című írása. A lapszám másik fő vonulata a decemberre időzített III. Székely Kongresszus, melyet Darvas Kozma József pápai káplán, címzetes esperes kezdeményezett, megszervezését a Sapientia tudományegyetem és a Székely Nemzeti Tanács vállalta fel, „előbbi a magas szintű szakmai megközelítést szavatolná, utóbbi az »autonómiamozgalom védjegyét« adná” – jegyzi Nevében a sorsa című írásában Izsák Balázs. Egyed Ákos akadémikus a Valóságban 2013-ban megjelent, Az 1902-es Székely Kongresszus száz év távlatából című tanulmányából közöl részleteket másfél oldalon az újság. Nem feledkeztek meg a lap szerkesztői az utóbbi időszak három fontos eseményéről sem: Székelyföld határának kivilágításáról (Határozat Székelyföld határait kijelölő mozgalom elindításáról), a székely szabadság napjáról (Kiáltvány a székely szabadság napján, 2016. március 10-én), valamint a makfalvi székely majálisról (Jövőt teremteni a szülőföldön, Vass Imre, Makfalva polgármesterének beszéde). Elolvashatjuk Izsák Balázs felszólalását a Helsinki 40 – Strasbourg 20 konferencián, Nem vagyunk ellenségei Romániának címmel, mely tavaly novemberben hangzott el Budapesten, illetve az Európai Szabad Szövetség (EFA) közleményét Az Európai Unió intézményei aknázzák alá saját elveit és kezdeményezéseit címmel, mely az SZNT EU-s polgári kezdeményezése visszautasítása utáni luxemburgi per döntése nyomán született. Négy teljes oldalon négy téma, négy szín a laptestben. Szubjektív jelentés Székelyföld fővárosáról címmel Szentgyörgyi László jegyzi gondolatait Marosvásárhely lejtőn haladásáról; Haáz Sándorral, az SZNT idei Gábor Áron-díjasával Csinta Samu készített interjút; Izsák Balázs Tőkés Lászlóról írt laudációja a 2014. december 13-án Torockón átadott Duna-díj alkalmából; az SZNT tevékenységi naptára, mely a 2009-es év nagy részét foglalja magában. Verset olvashatunk Illyés Gyulától (Csángók), Csíki Andrástól (Székely Passió), illetve jegyzetet arról, miként figyelik a titkosszolgálatok az SZNT vezetőit (Tudjuk, hogy ők tudják), illetve nyílt levelet Markku Markkula úrnak, a Régiók Bizottsága elnökének. A lapszámot színesíti Ütő Gusztáv illusztrációja, sok más fotó mellett Fodor István légi felvétele Csíksomlyóról. Hamarosan a háromszékiek postaládájába kerül, így tartalmas időtöltést kíván a Székely Néppel: Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 12.Nem nagy, kicsi, de vereségA korábban soha nem tapasztalt érdektelen választási kampány után túl vagyunk a választásokon is. A részvételi arány országos szinten nem érte el az ötven százalékot, a Székelyföldön pedig tíz szavazásra jogosult polgárból alig négy tartotta érdemesnek, hogy leadja a voksát. Ettől némileg eltért a marosvásárhelyi helyzet, ahol az átlagosnál valamivel magasabb volt a választási kedv. Egyébként a magyar szempontból a leginkább érdekes két helyszín egyike éppen Marosvásárhely volt. Ám a számítások éppen a másik, a szatmárnémeti helyszínen jöttek be. Ennek okain sem lenne érdektelen elgondolkodni. A marosvásárhelyi újabb vereség azonban számos kérdést vet fel, beleértve az újabb kudarcért felelősök megnevezését is. Sőt, akár a személyi konzekvenciákig elmenő felelősségre vonást is. Mert az lehetetlen, de mindenképpen abszurd helyzet, hogy Vásárhelyen, Maros megyében minden kudarc rendre következmények nélkül marad. Mert egy választási vereség mégiscsak vereség. A legnagyobb hibát akkor követnék el az RMDSZ-ben, ha a voksolás számszerű eredményeiből arra a következtetésre jutnának, hogy minden a legnagyobb rendben van, hogy sínen vannak. Mert a szoros eredmény nem a magyar jelölt magas támogatottságának, hanem ellenkezőleg, hanem a sok éve regnáló román polgármester zuhanó népszerűségének köszönhető. Továbbá: arra is magyarázatot várnánk, hogy miért engedték versenybe Soós Zoltánt a választópolgárok számára a legfőbb hívószónak számító tulipán jele nélkül. Megválaszolatlan az a kérdés is, hogy az RMDSZ vezetői – merthogy kizárólag rajtuk múlott – miért tagadták meg a közös önkormányzati képviselőjelölt-lista állítását, ami mozgósító erővel hatott volna, akár a képviselőtestületi magyar többség visszaállítását is eredményezhette volna. Visszakanyarodva az alacsony részvételre: tagadhatatlan a választók fásultsága, kiábrándultsága. Mondhatnak bármit a politikusok, pártvezérek, ez azt jelenti, hogy tovább nőtt, mélyült a szakadék a közember és a politikai osztály között. A jövőt, különösen az őszi parlamenti választásokat tekintve ez komoly aggodalmakra adhat okot, még akkor is, ha bizonyos RMDSZ-körökben, az alternatív küszöb, azaz a parlamenti jelenlét biztosításának „kijárása” után, úgy tűnik, teljes a nyugalom, hisz biztosnak látszik a „mentőcsónak”… Szentgyörgyi László [Központ] itthon.ma//szerintunk 2016. június 26.A kályhától az autonómiáigNyomja a sikerpropagandát az RMDSZ, ez idő szerint a helyhatósági választások után rendre megalakuló megyei és helyi önkormányzatokban osztják a bársonyszékeket. A lehető legtöbb vezető tisztség – nem számít, ha csak látszólagos hatalommal bíró, amolyan másodhegedűsi szerepkör – megszerzése érdekében egyre másra alakulnak a különböző helyi szintű koalíciók. Az RMDSZ hivatalos kommunikációjában komoly sikerként számolnak be a helyi alkuk nyomán a „szövetség” által megszerzett megyei tanácselnöki, -alelnöki, illetve alpolgármesteri tisztségekről. A pártsajtót, illetve az RMDSZ-hez egyéb szálakkal kötődő médiát olvasva, hallgatva – egyáltalán van-e másmilyen kötődésű sajtó Romániában? – az embernek az a benyomása, hogy a magyar párt nyerte a romániai választásokat. Az mintha senkit sem foglalkoztatna, legkevésbé az RMDSZ vezetőit, hogy a román politikumnak nem az állhatatosság a legfőbb jellemvonása, tehát amit megígér ma, nem biztos, hogy tartja holnap, következésképpen a velük kötött egyezségek, koalíciók sem lehetnek tartósak, amint érdekeik úgy kívánják, nyomban felrúgják azokat. De hát ez a jelek szerint alig érdekli az erdélyi magyar politikacsinálókat. Szomorú, hogy a magát az erdélyi magyarság egyetlen legitim érdekvédelmi képviseletének tartó RMDSZ – miután letudta a választási kampányban megkerülhetetlenül obligát autonómiázást –, mintha hirtelen amnézia sújtotta volna, újra megfeledkezik a magyar közösségi önrendelkezés ügyéről. Úgy négy évig, amikor, mint valami ünnepi alkalmakra használatos göncöt, ismét előveszi, leporolja s újfent felpróbálja, hogyan állna neki. Pedig már rég világosnak kellene lennie a legeldugottabb helyen ügyködő „szövetségi” vezető számára is, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának egyetlen biztosítéka az autonómia. Ha úgy tetszik: létünk alfája és ómegája. Az erdélyi magyar politikai osztály legnagyobb mulasztása: az autonómia jelentésének, a fogalom értelmének megmagyarázása, tisztázása a románság felé. Sarkosan fogalmazva: az utóbbi negyedszázad ebből a szempontból fölöslegesen telt el. Pedig vannak erdélyi magyar politikusok – igaz, a politika fősodrából mára módszeresen kiszorítottak –, akik felismerték, és lehetőségeikhez mérten tettek is azért, hogy fontosságához méltóan kezeltessék e kérdés. Hogy csak a legismertebb neveket említsem: Király Károly, Borbély Imre, Kincses Előd, Tőkés László, Izsák Balázs, civil társadalmi szervezetekként pedig a nemzeti tanácsok. Rájuk, az ő példájukra, tapasztalataikra támaszkodva kellene újragombolni a mellényt. Mihamarabb, mert újabb elvesztegetni való negyedszázadunk nincs. Szentgyörgyi László itthon.ma//szerintunk 2016. augusztus 11.Az idő nem nekünk dolgozikAzt egyetlen józan paraszti ésszel gondolkodó választópolgár sem tagadhatja, hogy az erdélyi magyar politikai osztály megújulásra szorul. Állításom melletti érvként elég, ha arra a jobb ügyhöz illő következetességre utalok, amellyel a rendszerváltás óta eltelt bő negyed évszázad alatt választottjaink az autonómiaküzdelmet elszabotálták. A jóra való restség a legkevesebb, amivel képünk viselőit vádolhatjuk. Az autonómia ügye mellett, van még néhány tehertétel az RMDSZ listáján, mint például az anyanyelvi oktatás – igen, az óvodától az egyetemig terjedő önálló állami oktatási rendszer –, vagy Székelyföld elmulasztott gazdasági fellendítése, ami túlélésünket veszélyeztető, súlyos demográfiai következményekkel járt és járhat a jövőben. Négy esztendővel korábban, az akkori választási kampány alatt, őskövületeknek merészeltem nevezni azokat az RMDSZ-es törvényhozókat, akik a rendszerváltás óta folyamatosan ott üldögélnek a parlamenti bársonyszékekben. Megjegyzem: jó pénzért. Ha csak az „üldögélés” lenne a legnagyobb bűnük, de szavazataikkal tevőlegesen is ártottak – méghozzá folyamatosan! – a választóiknak. Meg is kaptam a magamét állítólagos szemtelenségemért… Újabb négy esztendő – számukra újabb jól fizető mandátum, ami után szép kis nyugdíjpótlék jár – elteltével ma már elkerülhetetlen a generációváltás a politikai érdekképviseletben is. Ezt némely helyeken maguk az érintettek is felismerték, csakhogy ugyanők mintha az utódlásról is jó előre gondoskodtak volna… Legalábbis az ilyen irányú szándék megvan bennük. A kérdés: sikerülhet-e nekik? Pontosabban: sikerült-e annyira maguk alá gyűrniük a „szövetséget”, annyira felszámolniuk a belső pártdemokráciát, hogy ezt megtehessék? Az előjelek nem túl biztatók. Kinek-kinek tudomása lehet közvetlen környezetéből hasonló próbálkozásokról, amikor a visszavonuló saját fiát, de legkevesebb – fedjen ez bármit is – mentoráltját, klientúrájának tagját próbálja helyzetbe hozni, törvényhozói tisztségbe juttatni. Nyilván azzal a hátsó szándékkal, hogy bábjai kedve szerinti mozgatásával megőrizze befolyását. Hogy ez színtiszta kontraszelekció, magyarán: gazemberség, az látszólag senkit sem zavar… Mindezek ismeretében kimondható: az erdélyi magyar politikai osztály megérett a lecserélésre. Nem holnap, nem holnapután – ma van, lenne szükség erre. Mert újabb – politikai semmittevéssel, legjobb esetben pótcselekvéssel eltölthető – negyedszázadunk már nincs. Az idő nem nekünk dolgozik. Szentgyörgyi László (Központ.ro) itthon.ma//szerintunk 2016. augusztus 12.ÚgynevezettekAmi a Háromszékieknek Dan Tanasă, az a marosszékieknek Marius Pașcan. Magyarán: feljelentők ők, nem az úgynevezettek közé tartozók, hanem valóságosak. Mondhatni: hivatásosak. Hogy melyikük a veszélyesebb, azt nem tudni. Csupán annyit, hogy számunkra – a politikai életben elfoglalt pozícióit, az ezzel és mással járó befolyását tekintve – a Maros menti „úgynevezett” tűnik veszélyesebbnek. Bár a civil társadalmi szférához sorolt előbbi mögött is jól sejthetően ott állnak azok az erők, akikről nem illik tudni. Így működik az a világ, amit Bukarestből irányítanak. A Maros menti már prefektusként is ádáz ellensége volt az államosított erdők visszaszolgáltatásának, már maga a gondolat, hogy esetleg magyar kézbe kerülhet bármi is, mély aggodalomba, jajveszékelő hazaféltésbe sodorta. Az effajta nemzeti színű aggodalmaskodást nem most kezdte, már zsenge fiatalkorában, a Cuvântul Liber nevű újság kezdő riportereként volt, akitől eltanulnia a magyargyűlöletet. Egyébként az említett sajtótermék máig eltántoríthatatlanul ott törtet az akkor, azaz az 1989-es rendszerváltáskor kiválasztott, kijelölt pászmán. Úgynevezettünkre visszakanyarodva, ő az, aki aki anno prefektusi ténykedésének mérlegét megvonva, azzal hivalkodott, hogy jogi eszközökkel sikerült megakadályoznia a Felső-Maros menti Bánffy-erdők visszaszolgáltatását. Ugyancsak ő volt, aki pert indított a nyárádszeredai polgármesteri hivatal ellen, amiért az zöldövezetté nyilvánította a városka központi terét, így próbálva megakadályozni az ortodox templom felépítését. Szintén ő volt az, aki parlamenti felszólalásban kelt ki a szerinte rasszista, fasiszta, xenofób üzenetet hordozó székely zászló használata, valamint az „úgynevezett” Székelyföld autonómiája ellen. Legújabban az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium iskolaépületének – kakukktojásként ebben működik az Unirea Líceum – a római katolikusok tulajdonába történt visszajuttatásának törvényességét vitatják. A restitutio leghangosabb vitatója ezúttal sem más, mint az úgynevezett. Itt kapcsolódik az eset a szentgyörgyi Székely Mikó Kollégium körüli cirkuszhoz. Mindkét esetben a román érdekvédők azt gondolják, hogy – ha már mögöttük a hatalom, a pártos igazságszolgáltatás – bármit megtehetnek. Nyilván az erősebb kutya szaporodik elve alapján… Szentgyörgyi László Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. szeptember 7.Kié itt a tér?A címbéli kérdés motiváhatta a helyi román civil szervezetek – nyugalmazott katonatisztek, háborús veteránok, egyéb hadastyánok meg jámbor ortodoxok – ama minapi kezdeményezését, hogy a szentgyörgyi Szabadság tér egy bizonyos részét átkereszteljék Trikolór térré. Igen, a kérdés – kié itt a tér? – eldöntése igen fontos, különösen a románság Székelyföldi terjeszkedésére való tekintettel. Jelentősége szimbolikus: azt jelzi, erősek-e már annyira, illetve éreznek-e magukban annyi erőt a betelepültek, betelepítettek, hogy a köztereket is birtokukba vehessék. Jól tudjuk, a központi hatalom kiknek, milyen erőknek a kezében összpontosul, a helyi önkormányzatokban többnyire még a tömbben élő helyi lakosság kezében van az irányítás, de már Székelyföldön sem mindenütt. Lásd Marosvásárhely magyar szempontból történt „elestét”. Az államilag és egyházilag támogatott román terjeszkedés következő célpontja – a vak is láthatja – Sepsiszentgyörgy. Tehát illik ennek megfelelően a kellő körültekintéssel és gyanakvással fogadni a hasonló jámbor kezdeményezéseket. Vásárhelyiként tapasztalhattam ezt-azt az utóbbi ötven esztendőben, úgy hiszem, tudom, miről beszélek… Nem úgy Bálint József Néppárti önkormányzati képviselő, aki felszólalásában többek közt azt is kijelentette: a névvel magával nincs gond – akár Sepsiszentgyörgynek valamely részét el is lehetne így nevezni –, hiszen a kérésben nem szerepel, hogy mely nemzet trikolórjáról van szó, mind a magyar, mind a román népre érvényes, hogy a zászló három szín szerinti tagolású, de „ne a szabadság megkurtítása legyen az ára”. Márpedig a szabadság megkurtításával van dolgunk minden egyes esetben, amikor régi, hagyományosnak tekinthető utcanevet változtatnak meg. Igen, a lakosság etnikai összetételének tükröződnie kell, kellene az utcanevekben is. Kérdem én: hol vagyunk ettől? Legalábbis Marosvásárhelyen, de Szentgyörgyön is elég messze, és nem közeledünk, hanem távolodunk a vágyott állapottól… Bálint Józsefnek pedig azt üzenem: ne legyenek kétségei afelől, mely nemzet trikolórjáról neveznék el a teret a kezdeményezők, gondoljon csak a kérés megfogalmazóira, illetve a mellette szavazó képviselőkre. Szentgyörgyi László Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. szeptember 16.Romániában a helyzet változatlanA történet közismert, a média – sajtót azért nem írok, mert szerintem az egészen más, mint amit ezen a címszón egy ideje a torkunkon legyúrnak – s a mindenféle „kommentátorok” elmondtak róla már mindenfélét. S természetesen – nem nevezhetnék az országot Romániának, ha nem így lenne – annak az ellenkezőjét is. Tehát: az USA Bukaresti nagykövete, bizonyos Hans Klemm nevű úriember egy, a „végeken” tett látogatása alkalmával a székely zászlóval fényképezkedett, a helyi – szinte azt írtam: bennszülött – vezetőkkel. Amit egyesek – gyarmatosítók? – igencsak zokon vettek. Olyannyira, hogy sokan – gyalogrománok, egyáltalán nem gyalogok, sőt: magasrangú állami illetékesek is – azonmód szóvá is tették. Merthogy mégiscsak felháborító, hogy az egységes, szent és sérthetetlen román nemzetállamban egy ilyen botrány, de nevezhetném szentségtörésnek is, egyáltalán előfordulhatott. Mármint, hogy a román trikolóron kívül más is loboghat a hazafiak által fújt passzátszélben. A román stupid pípöl, ahogyan Brucan tyatya annak idején nevezte, a szokásos formáját hozta a különböző hírportálok, egyéb internetes felületek kommentjeiben. Elmondtak mindent, amit ilyenkor szoktak a magyarokról: hogy hol képzelik magukat, nyereg alatt puhított húst zabálók koszos utódjaiként örülhetnének, ha román kenyérhez jutnak, egyébként is, ha nem tetszik a román vendégszeretet, mars vissza Ázsiába – hogy csak a leggyakoribbakat említsem, az amerikai nagykövetnek meg felrótták, hogy stratégiai partnerként nem úgy viselkedett, ahogyan azt tőle elvárták, mármint a Dâmbovița partján. Merthogy Bukarestben azt várják el az ilyen-olyan szövetségesektől, hogy élvezve a balkáni vendégszeretetet, engedjék magukat megvezetni… Ezt nem tudta a bizonyos Klemm úr – vagy igenis tudta, de úgy tett, mintha nem tudná –, ami komoly felháborodást váltott ki országszerte. A történtek kapcsán két dolog lehetséges, illetve csak egy, mert diplomáciáról lévén szó, nehezen feltételezhető, hogy a nagykövet nem tudta, nem tájékoztatták róla, hogy hova utazik: tesztelni akarta, milyen a román politika és a közember hozzáállása a magyarkérdéshez. Hát újfent meggyőződhetett. Szentgyörgyi László Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. szeptember 23.Megkezdődött az RMDSZ szétzüllése?A legutóbbi RMDSZ-kongresszuson meghirdetett, a romániai magyarság zöme által elvárt „újratervezés” eleve dugába dőlt, a Bukaresti parlament „magyar pártjától” csak kozmetikázásra, harsány propagandára és fiatalabb arcú politikai bábok előtérbe tolására tellett. Erről (is) szól Szentgyörgyi László Most kezdődik el című, a Marosvásárhelyi Központban megjelent írása, lásd alább. A decemberi parlamenti választásokra készülő RMDSZ szenátusi és képviselőházi jelöltlistáinak véglegesítésével egy korszak zárult le, illetve kezdődött a szervezet életében. Amint arról a sajtó már beszámolt, a teljes Maros megyei törvényhozói képviselet kicserélődik, a „nagyöregek” visszavonulnak – azért nem teljesen, erről egyikük hétfőn esete is nyilatkozott –, helyüket teljesen új arcok veszik át. Kérdés: nyer vagy veszít ezáltal a város, Marosvásárhely, illetve a megye magyarsága? Az tagadhatatlan, a visszavonulók – Markó Béla, Borbély László, Kerekes Károly, Kelemen Atilla, no és a mandátumát korábban elveszítő Frunda György – az utóbbi negyedszázadban kulcsszerepet játszottak a vásárhelyi magyarság sorsának alakulásában. Hogy miként alakult e sors, azt ki-ki a saját bőrén tapasztalhatta… Abban egyezzünk meg: nem úgy, ahogyan azt elvártuk volna. Hogy ebben kit, mennyire terhel a felelősség, azt – effelől ne legyenek kétségeink – az idő, s a szakemberek előbb-utóbb eldöntik. „Azt kell feladatként rónunk azoknak, akik utánunk következnek, hogy folytassák a mi munkánkat” – jelentette ki a búcsúzó Markó. „Egy kicsit hátrébb lépünk, de nem állunk félre, mert nem olyanok vagyunk” – egészítette ki a szenátort Borbély László. Márpedig éppen az lenne a legnagyobb baj, ha az újak ott folytatnák, ahol a régiek abbahagyták. Ezen a téren még komoly küzdelmek, összetűzések várhatók az újak és a régiek között, akik, sajnos, „nem olyanok, hogy félre álljanak”. Nagy kár. A végleges sorrendről megállapítható, hogy minden az előzetes várakozások szerint alakult: az előző és a jelenlegi pártelnök – Markó és Kelemen Hunor – által támogatott jelöltek – Novák Zoltán és Vass Levente – a listák élére kerültek. Az, hogy Soós Zoltán nem került befutó helyre, várható volt, sokan – és joggal – nem bocsátották meg az egykori vásárhelyi polgármesterjelölt „hajlékonyságát”, hogy esélyeinek maximalizálása érdekében a választások előtt kilépett az RMDSZ-ből… Egyáltalán mikor lépett vissza, és kinek a jóváhagyásával? A legnagyobb csapás hétfőn az RMDSZ megyei szervezetének elnökét, Brassai Zsombort érte, aki az utolsó helyre került a szenátorjelöltek között. Ekkorát hivatalban levő megyei elnök még nem bukott az RMDSZ-ben… Ennyit a jelöltek rangsorolásáról. Hogy ezzel a lépéssel az RMDSZ a kezdet végéhez vagy a vég kezdetéhez ért, az leghamarabb december 11-én, a választás napján kiderül… Az irány azonban – ez messziről látszik! – elhibázott. itthon.ma//szerintunk 2017. január 14.Lézertöréstől hitelességig (Felsőoktatás Székelyföldön)Beszélgetés DR. DÁVID LÁSZLÓVAL, a Sapientia EMTE rektorával Újabb négy évre, 2020 végéig dr. Dávid Lászlót választotta az akadémiai közösség a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorának. A mérnökként Sepsiszentgyörgyről induló régi-új vezetővel elvekről, szerencséről és a hitelesség megőrzésének mindenekelőttiségéről is beszélgettünk. Emlékszik még az első mély vízre? Nem volt éppen a legjobb formájában a Sapientia, amikor először választották az élére. Vagy az idő mindent megszépít? – Valóban kritikus pillanatban vettem át az egyetem irányítását. Még előtte, 2005-ben néhai Tonk Sándor rektor utódja, Szilágyi Pál felajánlotta a rektorhelyettesi tisztséget, két évvel később pedig már többen is arra bátorítottak, hogy induljak a rektorválasztáson. Akkoriban kezdődött az a médiasortűz-támadássorozat, amely az egyetem megszüntetését célozta, bár a támadásokban megfogalmazott kifogások korábbi időszakra vonatkoztak. A harcban viszont megerősödtem, jó néhány döntésemre éreztem a visszaigazolást. A későbbiekben fokozott védettséget adott a magyar államelnök, a miniszterelnök, illetve az Országgyűlés elnökének látogatása is, és az RMDSZ részéről is fokozódó támogatást érezhettem. Az akkreditációs bizottság 2010-es döntése tovább erősített, bár a végső szavazásra 2012-ig kellett várni. – Milyen sorrendben tornyosultak akkor a feladatok? – Két lényegi elvi kérdés, illetve elvárás fogalmazódott meg. Az egyik, hogy egyben tudom-e tartani az egyetemet, úgy érvényesíteni a különböző helyszínek érdekeit, hogy közben mindenki egyetlen egyetem részének tartsa magát. Ebből a szempontból talán nem volt rossz választás, hogy nem kolozsvári ember került az egyetem élére, hiszen a székely kisvárosok mindig is hátránnyal küszködtek a saját értelmiségük megtartásában, az utóbbi ötven év történései pedig tovább táplálták ezt az érzést. A másik fontos szempont az volt, hogy azért tartsuk meg a Sapientia kolozsvári egyetemiközpont-jellegét. Miközben soha nem az a bázis volt a legnagyobb, pedig talán oda lett volna a legkönnyebb tanárt, hallgatót toborozni. A Kolozsvár-központúság azonban hagyományosan rangot kölcsönöz egy egyetemnek. – Mindezek ismeretében mit kezd azokkal a véleményekkel, hogy egy Csíkszereda léptékű városból soha nem lesz egyetemi központ? – A történet korántsem erről szól. Ha Nyugaton egy rét kellős közepén sikerül egyetemi központot létrehozni, nálunk miért ne lehetne egy kisvárosban? Persze, pontos feltételekkel. Az első ezek közül, hogy megfelelő szakembereket győzzünk meg, hogy azon a bizonyos helyen érdemes iskolát kialakítani. A másik, hogy a régió is vevő legyen ezekre a szakemberekre, jöjjön közvetlen igényekkel, amelyek kielégítésére megfelelő szakokat hozzanak létre abban az intézményben – természetesen az esetleges átfedések figyelembevételével. Sok polgármestertől hallani, hogy kis Szilícium-völgyet szeretne megteremteni saját városában. Csakhogy az igazi Szilícium-völgy kialakulásának története több mint száz esztendőre tekint vissza, amelyben a közös tényező az egyetem léte, az alapkérdés pedig az időfaktor. Létezésünk tizenöt éve erre messze nem elegendő. A Sapientiának felróható legnagyobb hiba, hogy nem tíz évvel korábban hozták létre. – Ön hogyan „tévedt” az egyetemi szférába? – Középiskolás koromban, a hetvenes években mérnöknek készülő székelyföldi fiatal számára a temesvári egyetem volt a non plus ultra. Nekem is, gond nélkül be is jutottam, a sors meg úgy hozta, hogy a második év vége felé egy kísérlet előkészítése közben eltörtem egy lézert. A kár 80 ezer lej volt, valamivel több, mint egy Dacia ára. Aznap éjjel szilárdságtani módszerekkel kiszámoltam, mi történik, ha akár egy centiről lekoppan ez a lézer, s arra kértem az illetékeseket, mielőtt levágnák a fejem, nézzék meg a számításokat. Jól sült el a dolog, a számításaim helyesnek bizonyultak, tervezési hibáról volt szó, így nemcsak a kártérítést úsztam meg, de felfigyeltek rám, és felajánlották, dolgozzam a műegyetem fizika tanszékén. A harmadik év végén már alkalmaztak a mai aspirantúrának megfelelő státusban, és miközben végeztem a saját tanulmányaimat, órákat tartottam. – Ilyen egyetemi karrier után hogyan landolhatott kezdő mérnökként a sepsiszentgyörgyi gépgyárban?– Elsősorban azért, mert a diplomázásom évében, 1981-ben tizenhat nagyvárost zártnak nyilvánítottak. Én kettős kihelyezést kaptam, aminek értelmében kétéves tapasztalatszerzés után visszamehettem az egyetemre, vagy a Román Nukleáris Kutatóintézetpitești-i fiókjához, ahol gyakorlatilag a cernavodăi atomerőmű létesítésének előkészületei zajlottak. Én arra a két évre Sepsiszentgyörgyöt választottam, kisváros ugyan, gondoltam, de színháza van, nem utolsósorban pedig édesapám is ott végzett a Székely Mikó Kollégiumban. Megszerettem a várost, bár az IMASA-ban tapasztalt nyájszellem kezdetben kiábrándító volt. Reggel hatkor bementünk, délután kettőkor kijöttünk, közben meg szinte senkit sem érdekelt, mit tesz le időközben az asztalra. A szerszámgépeket tervező osztályra osztottak be, semmiféle feladatot nem kaptam, olvasgattam. Szóvá is tették, hogy ezt hogy képzelem, de épp akkor voltak nagy bajban egy megrendeléssel, amelynek kapcsán számítógép-vezérlésű géppel egy bütyköt kellett elkészíteniük. Nem tudták a kívánt pontossággal beprogramozni a berendezést, én meg elszóltam magam, hogy ez nagyon egyszerű feladat. Mire természetesen az volt a válasz, hogy akkor csináld meg. Mivel nem állt rendelkezésre megfelelő számítógép, átalakítottam egy TI59-es programozható zsebszámológépet, annak segítségével pedig az előírásoknál egy fokozattal pontosabb eredményt sikerült elérnem. A továbbiakban akkor mehetettem-jöhettem a gyárban, amikor akartam. – El is vitték egykettőre a zsenijelölt mérnököcskét... – Az IMASA-beli főnököm, Szabó Károly révén ismertem meg az egyetemi tanár Székely Gyulát, ő meg elvitt Marosvásárhelyre, hogy bemutasson Szentgyörgyi Lászlónak, aki akkoriban indított el ott egy villamos hőtechnika-kutatóintézetet. A másfél órás beszélgetés alatt Szentgyörgyi meggyőzött, hogy menjek Vásárhelyre. A feleségem még egy ideig fizikatanárként dolgozott Szentgyörgyön, ha még egy félévet ott töltök, valószínűleg soha nem megyek el onnan. – És akkor ma nincs Vásárhelyen magyar villamosmérnöki képzés? – Könnyen elképzelhető. Előbb azonban 1990-ben létrejött a vásárhelyi műegyetem, ahol automatizálás szak is indult, én meg tudtam, hogy 1993-tól kezdődnek majd azok a tantárgyak, amelyeket oktatni szeretnék. Ezért csak addig vállaltam a kutatóintézet időközben rám szakadt vezetését. Kihívást éreztem ugyanis a műszaki oktatási struktúra megteremtésében. A Petru Maior Egyetemen építkezésre alkalmas környezetre találtam, nyitott fiatalokra, tíz év alatt jó színvonalra emeltük a mérnöki oktatást. Csakhogy a magyar hallgatók aránya 1999-re 27 százalékra csökkent, mivel a felvételin 80-an írtak tízest matematikából, így aztán a román nyelv és irodalom érettségi döntötte el a bejutást. – Ezért vitte át a csomagot az akkoriban alakuló Sapientiára? – Részben. Akkoriban két nézet harcolt egymással: magánegyetem vagy állami finanszírozású egyetem magyar tagozata vállalja a műszaki értelmiség kinevelését? Az utóbbi nézet érvényesítésének élére magam álltam, többször nekifutottunk, de a kérésünket ötször annyi román oktató utasította el, mint ahányan támogatták. Az RMDSZ támogatási ígéreteinek birtokában még folytattuk a harcot, hiszen úgy tűnt, elsősorban azon múlnak a dolgok, hogy a minisztérium finanszírozza vagy sem a Bolyai János-vonalnak tervezett magyar oktatási vonalat. Csakhogy, amikor 1999-ben Horváth Sándor matematikus kollégámmal Bukarestbe utaztunk, hogy meggyőzzük Andrei Marga oktatási minisztert négy szakon évi 50–50 magyar hely finanszírozásának fontosságáról, az RMDSZ-központból azt a választ kaptuk, hogy nem tudnak velünk tartani a megbeszélésre, de sok sikert kívánnak. Szűk órás megbeszélés végén mégis úgy álltunk fel, hogy a minisztérium biztosítja a finanszírozást egyetlen feltétellel: az egyetem szenátusa írásban kérje a magyar oktatási vonal létrehozását. A rektor azzal utasított el, hogy ez nem szerepel az egyetem chartájában, a módosítás pedig három-öt évet is igénybe vehet. Mi mindenesetre három hét alatt beterjesztettünk egy módosított alapszabályzatot, az elutasítás azonban nem változott. A rektor később magánbeszélgetésen elmondta: még sok mindennek meg kell változnia a román kollégák fejében, míg elfogadják egy magyar vonal létrehozását. Ezt követően a négy szakot – mechatronika, informatika, számítástechnika és automatizálás – tartalmazó csomaggal jelentkeztünk a Sapientiánál. – Nem zavarta, hogy a Sapientia kezdeti térképén nem szerepelt Marosvásárhely? – Akkor még csak szerveződött a Sapientia, de bizonyos felismerések és nyomások hatására a történet egy kettős, Csíkszereda–Kolozsvár bázisú egyetem irányába kanyarodott. Ebbe az elképzelésbe „zavartunk be” Marosvásárhellyel. A temesvári egyetem akkorra már sokat veszített a rangjából, Kolozsváron nem volt akarat magyar képzés indítására, az egyetlen esély Vásárhely maradt. Műszaki egyetemet azonban nem lehet tudományos-kutatói háttér, felszerelés nélkül létrehozni. Akkor még pénz sem volt erre, viszont küszöbön állt annak a bizottságnak az érkezése, amely a tanításhoz szükséges laboratóriumi berendezést volt hivatott ellenőrizni. És akkor csoda történt: jött a hír, hogy az egyik környékbeli parókián több kamionnyi ismeretlen tartalmú doboz vár a sorsára. A twentei egyetem nemrég leszerelt villamosmérnöki laboratóriumának elemei voltak ott, egy részüket ma is használjuk. – A humán szakokkal induló Sapientián zajló képzések több mint ötven százaléka ma már műszaki jellegű. Mit szólnak mindehhez a kezdeti tervek megálmodói? – Az indítás előtti vitákat elnézve egyértelmű volt az elhatározás, hogy csak akkor van értelme az egésznek, ha a Sapientia elitképzést biztosít. A mérnöknevelés pedig valahogy nem fért ebbe bele. Annak idején ugyanis roppant szétszórt volt a romániai műszaki felsőoktatásban dolgozó magyarok társasága. Volt korábban professzor Jászvásáron, Temesváron több is, de a szórványlét sehol sem engedélyezte egy kompakt műszaki elit kialakulását. Marosvásárhelyen előzmény nélküli volt ez a tevékenység, bizonyos mértékig ismeretlen volt a társaság is, ezért részben jogosnak tekinthető a kezdeti kétkedés. Hogy mivel győztük meg mégis őket? Kezdetben talán azzal, hogy az egyetemi szakma ismert és elismert engem, később meg az eredményeinkkel. Néhány szempont érvényesítését ugyanis mindennél fontosabbnak tekintettünk. Például, hogy a műszaki oktatás legyen a létező magyar nyelvű felsőoktatási képzések kiegészítője. A másik szempont az volt: ne csak attól legyen vonzó a képzésünk, hogy magyarul tanítunk, hanem azért, mert magyarul és jól tanítunk. Az egyetem alapítványának kuratóriuma azt is értékelte, hogy tudatos tanszéki építkezésbe kezdtem, több évfolyam eminens végzőseit is sikerült az egyetemen tartani, illetve visszahozni. Már saját nevelésű professzoraink is vannak, docensünk pedig több is. Lassan újabb nemzedékváltás válik esedékessé. – Hogyan vezeti az egyetemet? Mindenhez ön ért a legjobban? – Nem is tagadom, mennyi mindenhez nem értek. Igyekszem viszont megtalálni a velem hasonló értékrendet valló embereket, akikben megbízom, pártolom a kezdeményezéseiket, erősítem őket. Az egyszemélyes döntésekre alapozó intézmények esetében ugyanis a döntéshozó kidőlése súlyos problémákat okozhat. Ahol viszont közös az értékrend, a testület képes tovább vinni a stafétát. Persze, akadtak vitatott kérdések, leginkább talán a csíkszeredai két kar egyesítése ügyében hozott döntés számított annak. Csíkszeredában két kar működött – a vásárhelyinél jóval kevesebb hallgatóval –, ez így alakult még az én rektorrá választásom előtt. A két kar – a közgazdasági és élelmiszer-mérnöki – között viszont az idők során ellenkező értékrend alakult ki. Érveltem, igyekeztem meggyőzni embereket, nem utolsósorban azért, mert a két párhuzamos struktúra megszüntetése emberi egzisztenciákat is érintett. – Ma honnan merít elsősorban a Sapientia? – Oktatási helyszíntől függ. Marosvásárhelyen a hallgatóink több mint fele a megyéből származik, a fennmaradó 40 százalék óriási többségét Hargita megyéből és Háromszékről érkezők alkotják. A csíkszeredai karokra szinte teljes mértékben Székelyföldről származó diákok jönnek. Kolozsvárra viszont már nem, oda mindenhonnan érkeznek. Dacára, hogy több szakon visszavezettük a felvételi vizsgát, valamennyit nőtt a diáklétszámunk, ami jelzi, hogy egyre inkább értéke van a Sapientiának. Abból a pragmatikus okból vezettük vissza, hogy nagy felelősség két év múltán szembesíteni a hallgatót: nem képes megfelelni az elvárásoknak. Ha lehet, mondjuk meg neki hamarabb. Egyre nagyobb hitelünk lett a rangos középiskolákban, ma már nem érvényes a kezdetben talán nem is alaptalan állítás, miszerint a Sapientiára bárki bejut. A rangos székelyföldi kollégiumok korábban kifejezetten „exportra” termeltek, s büszkeségük forrása az volt, hogy egyik-másik iskola végzettje melyik rangos egyetemen tanul tovább. Nekünk viszont Erdély egészében kell gondolkodnunk, amíg lehet. Még akkor is, ha hiszek a székelyföldi autonómia erejében, mert annak hatása egész Erdélyre kisugárzik. Mint ahogy a Sapientia jótékony hatása is visszasugárzott az állami egyetemi oktatásra, mert versenyhelyzetet teremtett. Ennek következtében pedig különböző egyetemeken olyan magyar helyeket hirdettek meg, amelyek lehetősége e versenyhelyzet nélkül talán soha fel sem merült volna. – Néhány szakot viszont megszüntettek a közelmúltban. Zsákutcának bizonyultak? – Amikor elvállaltam az egyetem vezetését, az intézmény akkreditációjára való tekintettel azt az álláspontot képviseltem, hogy valamennyi meglévő szakkal együtt akkreditáljuk. Most abban a időszakban vagyunk, amikor kellemetlen döntéseket kell meghoznunk, néhányon már túl is vagyunk. Így például a csíkszeredai biotechnológia–élelmiszeripari biotechnológia–génsebészet hármasból csak az utóbbi marad meg, mert az egészíti ki megfelelően az élelmiszeripari mérnöki képzést. Marosvásárhelyen megszűnt a szociálpedagógiai képzés, szükség mutatkozott viszont fordítókra, még ha az nem is számít mérnöki szaknak. Egy merész lépéssel belevágtunk a közegészségügy szakba is, amely egészségügyi intézményekben működő nem orvos szakembereket „termel”, a hasonló adminisztrációs szakemberek képzésével úttörőnek számítunk az országban. – A sepsiszentgyörgyi erdészmérnöki szak beindításának ötlete viszont élénk ellenlobbit váltott ki. Hogyan igyekeznek megoldani ezt a helyzetet? – Az első visszajelzések, a brassói erdészmérnöki egyetem ellenlobbija valóban nagyon kemény volt. Egyértelmű jelzések érkeztek: ha megpróbálkozunk vele, az agrármérnöki szakkal teljes szentgyörgyi központunkat törlik. De nem is szabad fejest ugrani az ismeretlenbe, hiszen egyelőre megfelelő tanári karral sem rendelkezünk az erdészmérnöki szakhoz. Amíg sikerül kialakítanunk, reményeink szerint a brassói egyetem illetékeseivel is meg tudjuk értetni, hogy nem veszítenek sokat ezzel, sőt, szakmai kapcsolatokat is szeretnénk létesíteni velük. A marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemmel elsősorban a mesterképzésben kialakított együttműködésünk bátorító és követendő példa lehet. Ma már erős és hiteles intézménnyel a hátam mögött tárgyalhatok. Mert ami a legfontosabb: bármit is ígérsz, ha kellemetlen is, de be kell tartanod. Bárhogy is viselkednek mások, a saját hiteled megőrzése a legfontosabb. Dr. Dávid László Villamosmérnök, egyetemi tanár, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora. Csíkszeredában született 1956. július 18-án, a ma a Márton Áron Főgimnázium nevet viselő középiskola elvégése után 1981-ben villamosmérnöki szakon diplomázott a temesvári Műszaki Egyetemen. 1981–1985 között mérnök, majd fejlesztőmérnök a sepsiszentgyörgyi IMASA-nál, 1985–1993 között kutató, főkutató, fiókintézeti igazgató a bukaresti Elektrotechnikai Kutatóintézet marosvásárhelyi fiókintézeténél. 1997-ben doktori címet szerzett a brassói Transilvania Egyetemen. 1993–2003 között a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem oktatója, 2001-től egyetemi tanár a Sapientia marosvásárhelyi karán, 2004–2006 között rektorhelyettes, 2007–2012 között megbízott rektor, 2012 óta pedig választott rektor. Kutatási területei: számítógépes szabályozások, mesterséges intelligencia, elektronsugaras technológia. Több egyetemi tankönyv és jegyzet, valamint több mint 60 tudományos dolgozat szerzője. Díjak, elismerések: Báthory-díj (2013). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 10.Az árulás ára – az MPP kongresszusa eléBármennyire is hihetetlen, állítólag mégiscsak létezik, van a Magyar Polgári Párt. Legalábbis abból ítélve, hogy a hírek szerint február 11-én Országos Tanácskozást – a gyengébbek kedvéért: kongresszust – tart Szatmárnémetiben. Hogy miért nem rendes időben kongresszusoznak a „polgáriak”, ahogyan azt az alapszabályzat előírja, azt talán a halasztásban illetékesek majd hitelt érdemlően megmagyarázzák. Vagy nem. Emlékeztetőül: az MPP-t annak idején azért hozták létre, hogy a mindenkori román hatalomhoz dörgölőző, abba beépülő RMDSZ-szel szemben alternatívát nyújtson az erdélyi magyarságnak, megteremtve az erdélyi magyar politikai pluralizmust, ahogyan akkoriban mondták: a választás szabadságát. A 2008-as helyhatósági választásokon való ígéretes indulás után azonban 2012-re megfeneklett az RMDSZ egyeduralkodói pozícióját megingatni hivatott próbálkozás. Hogy ebben az erdélyi magyar politikai jobboldal megosztottságának – 2012-től, a Tőkés László bábáskodása mellett született Erdélyi Magyar Néppárt színre lépésétől kezdődően már két párt vetélkedett a nemzeti, autonomista erők képviseletéért –, vagy a Fidesz–RMDSZ-viszonyban beállt hirtelen változásnak volt nagyobb szerepe, azt egyelőre képtelenség megítélni. 2012-től kezdődően, Biró Zsolt elnöksége alatt az MPP elindult az önfeladás útján. Hogy ezt miként fogadta a tagság, arról a pártelnökük tavaly március 10-i marosvásárhelyi beszédét kísérő füttyszó és hurrogás árulkodik. Az MPP mára nem tekinthető többnek, mint az RMDSZ önálló politikai akarat nélküli függelékének. Amit az „összefogásért” cserébe kapott az RMDSZ-től – a pártelnök és egy megyei elnök parlamenti mandátuma –, az nem több az ominózus tál lencsénél. Talán érezhetik ezt a pártban, ezzel magyarázható az a szándék is, hogy a február 11-ei kongresszuson arányos részt kérjenek a Communitas Alapítványnak juttatott, az erdélyi magyarság számára utalt állami pénzekből. Ha jól meggondoljuk, ez lenne a minimum, hisz az a pénz, minden eddigi gyakorlat ellenére, nem csak az RMDSZ-t illeti meg. Egy pozitív válasz esetén – gyakorlatilag ez lenne az árulás ára! – valahogy még magyarázható lehetne a magyarázhatatlan: miért is kellett önálló politikai arculatát feladnia a pártnak. Ha az RMDSZ visszautasítja a kérést, akkor kerül csak nehéz helyzetbe Biró Zsolt… Szentgyörgyi László itthon.ma//szerintunk 2017. március 17.Iskolaügy: botrányból szappanopera?Újabb fejezetéhez érkezett a marosvásárhelyi római katolikus iskola körüli botrány. Mert bárhonnan is nézzük, kezdi elveszteni komolyságát az ügy, s inkább valami latin-amerikai szappanoperához kezd hasonlóvá válni. Amint bonyolódik, rétestésztaként nyúlik, közben foszladozik is a kezdetben kereknek tűnő történet. Az idő teltével egyre kevésbé képes lázba hozni a nézőket. Talán ez is a cél, az érdeklődés mérséklése, a jóllakottság érzésének kiváltása, magyarán az altatás, mert köztudott: lemondásra hajlamos, fásult, reményvesztett emberekkel könnyebb elbánni. A folytatásos legújabb fejleményeként most éppen utcai tüntetésen követelik a szülők az ügy rendezését, a konfliktus megoldását. Hogyan mehettek bele abba a megoldásba, hogy egy időben legtöbb tízen vehessenek részt a megmozduláson, fel nem foghatom. Egy utcai tüntetés egyetlen célja a nyomásgyakorlás. A demonstráció annál hatékonyabb, annál inkább felkelti a figyelmet, mennél nagyobb tömeg vesz részt benne. Így olyan ez, mint a mesebeli történet: volt is, meg nem is, mármint demonstráció. A szervezők kipipálhatják lajstromukon, mint teljesített feladatot, a hatóságok meg elégedetten hátradőlhetnek, hisz úgy estek túl rajta, hogy szinte észrevétlen maradt. Legalábbis különösebb kényelmetlenséget nem okozott nekik. Igaz, a megoldáshoz sem jutottak közelebb általa. Ez idő szerint továbbra is ott tartunk, hogy megvan a kár – vannak kárvallottak –, de a kár okozója nincs meg. A részleteket nem ismerem, amit a magam számára a sajtóból szerzett információkból leszűrtem: a vonatkozó határozatok meghozatalánál eléggé felelőtlenül, szakszerűtlenül jártak el. A közigazgatás bonyolult, tekervényes jogi környezetben folyik, aki nem ismeri ki magát eme dzsungelben, az tálcán kínálja fel annak a lehetőségét, hogy rászedjék. Ha az adminisztrációban, a helyi önkormányzatban követték el a hibákat, akkor a felelősöket is ott kell keresni, megtalálni. Ami az RMDSZ-t illeti, egyetlen szelíd kérdésem lenne: ha az ügyben közvetlenül érintett jogászai nem voltak biztosak a dolgukban, miért nem kértek tanácsot a náluk tapasztaltabb, dörzsöltebb társaiktól? Ha az általam felvetett kérdésekre megvan a válasz, máris elhárult a legfőbb akadály a megoldás elől. Mert az nehezen hihető, hogy – záruljon bárhogy is a történet – a felelősök megnevezése, felelősségrevonása nélkül úgy mehet tovább minden, mintha mi sem történt volna… És végül: az ügy tanulságul szolgálhat a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség és az iskolaépület tulajdonosa, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány számára is. Nem egyébért, de látván, mi történik, Márton Áron most foroghat a sírjában. Véleményem szerint. Szentgyörgyi László (Központ.ro) https://itthon.ma/szerintunk 2017. június 22.Egyáltalán nem szelíd gondolatok a Sütő-évforduló kapcsánTartozások Az író születésének 90. évfordulója alkalmával a Sütő András Baráti Társaság és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa koszorúzással és előadással egybekötött megemlékezést szervezett Marosvásárhelyen, illetve szülőfalujában, Pusztakamaráson. A nem túl népes jelenlét mellett zajlott eseményeken, mint ahogyan az hasonló alkalmakkor lenni szokott, méltatták az író életművét, szép, kerek mondatokat pufogtattak, majd…. majd hazamentek a legények. Feladat letudva a következő évfordulóig. Sütő András életműve a kortárs magyar irodalom csúcsteljesítményei közé tartozik, megérdemli/megérdemelné az utókor elismerését, az író emlékének ápolását. Különösen itt, Marosvásárhelyen, amelyhez élete végéig hű maradt. Ennek ellenére városa – tisztelet a kivételnek – mintha megfeledkezett volna róla, főleg azok, akik a rendszerváltás után hírnevének fényében sütkéreztek, s akiket élete végéig a rendezvényeiken való jelenlétével maga is legitimált. Írhatnám azt is, hogy „így jár az, aki korpa közé keveredik”, de nem teszem, csupán annyit jegyzek meg: Sütőt se politikai tevékenysége okán szeretjük. Ezek után azt gondolhatnánk, az RMDSZ kötelességének érzi – különösen, hogy megalakulása óta folyamatosan irodalmárok állnak az élén -, hogy méltó emléket állítsanak az írónak. Azonban a „szövetség” a mai napig nem volt képes elérni, hogy felállítsák a Sütő-szobrot. Pedig már érvényes önkormányzati képviselőtestületi határozat is kötelezné erre a városházát. Már 2014-ben világgá kürtölte az RMDSZ szócsöveként fungáló helyi napilap, hogy megszületett a Sütő András Színház-téri szobrának felállítására vonatkozó határozattervezet. Mi több, azt is leírták, hogy azt július 25-ig fel kell állítani. Figyelem: 2014-et írtunk akkor – szobor azóta sincs. Pedig három egymást követő évben szerepelt a városi költségvetésben az erre szánt összeg. Az RMDSZ ahelyett, hogy a Sütő-szoborra koncentrált volna, inkább további két magyar vonatkozású köztéri alkotás – talán emlékeznek még: a Bethlen Gábor-szobor, illetve a Bodor-féle zenélő kút – felállítására vonatkozó ígérettel kampányolt. Hát azzal is maradtuk. Az ígérettel. Pedig hát, ha jól meggondolom, ennyivel tartoznának nem csak Sütőnek, önmaguknak is. Véleményem szerint. Szentgyörgyi László kozpont.ro 2017. június 27.Zsákutcában az erdélyi magyar politikaSzentgyörgyi László kommentárja az RMDSZ zsákutcába vezető tevékenységéről. „Az RMDSZ új elemeket vinne be a bukaresti szociálliberális koalícióval kötött parlamenti együttműködési megállapodásába, a kormányzati szerepvállalásra azonban nem adottak a körülményeket” – jelentette ki Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke a szervezet vezérkarának számító Szövetség Állandó Tanács (SZÁT) hétvégi ülése után. Hogy mit akart mondani a „szövetségi” vezető? Szerintem csupán annyit, hogy bizony akarnak ők, hogyne akarnának kormányozni, csak hát ez idő szerint senki sem akarja eléggé őket partnerként. Érdekes, alig egy héttel korábban, amikor szinte megegyeztek a poszkommunista PSD-vel, nem ezt mondták, pedig a körülmények azóta nem sokat változtak. A lényeget illetően legalábbis. Emlékeztetőül: nem autonómiát, nem magyar tannyelvű önálló állami tudományegyetemet ígértek – ezek már rég kimaradtak az RMDSZ követeléslistájáról –, még csak Székelyföldet érintő autópályát sem… Mindössze lightosabb követelések teljesítésére – az anyanyelv-használati küszöb csökkentése, a kisebbségi törvény napirendre tűzése, március 15-e hivatalos ünnepnappá nyilvánítása – tettek ígéretet. S mégis mekkora botrányt, milyen veszett magyarellenes hangulatot provokáltak ki a szekus ellenőrzés alatt álló médiák, s a hivatásos nemzetféltő politikusok pillanatok alatt. „Az RMDSZ új elemeket vinne be a bukaresti szociálliberális koalícióval kötött parlamenti együttműködési megállapodásába, a kormányzati szerepvállalásra azonban nem adottak a körülményeket” – jelentette ki Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke a szervezet vezérkarának számító Szövetség Állandó Tanács (SZÁT) hétvégi ülése után. Hogy mit akart mondani a „szövetségi” vezető? Szerintem csupán annyit, hogy bizony akarnak ők, hogyne akarnának kormányozni, csak hát ez idő szerint senki sem akarja eléggé őket partnerként. Érdekes, alig egy héttel korábban, amikor szinte megegyeztek a poszkommunista PSD-vel, nem ezt mondták, pedig a körülmények azóta nem sokat változtak. A lényeget illetően legalábbis. Emlékeztetőül: nem autonómiát, nem magyar tannyelvű önálló állami tudományegyetemet ígértek – ezek már rég kimaradtak az RMDSZ követeléslistájáról –, még csak Székelyföldet érintő autópályát sem… Mindössze lightosabb követelések teljesítésére – az anyanyelv-használati küszöb csökkentése, a kisebbségi törvény napirendre tűzése, március 15-e hivatalos ünnepnappá nyilvánítása – tettek ígéretet. S mégis mekkora botrányt, milyen veszett magyarellenes hangulatot provokáltak ki a szekus ellenőrzés alatt álló médiák, s a hivatásos nemzetféltő politikusok pillanatok alatt. https://itthon.ma/szerintunk 2017. július 17.Kavarunk, szenátor úr, kavarunk?A jelek szerint egyeseknek semmi sem drága, ha nem létező etnikai konfliktusok, különösen vélt magyar túlkapások miatt tiltakozva, a román érdekek védelmében fellépve némi politikai tőkére tehetnek szert. Feltehetőleg ez motiválhatta az utóbbi esetet is. Szükségük is lenne erre, mert politikai alakulatuk, az egykori államelnök, Traian Băsescu pártjának népszerűsége a bányászbéka ülepe alatti szintre zuhant. Igaz, nem kizárólag ők vannak így ezzel. A legfrissebb hasonló természetű konfliktus – vagy csupán annak látszata – Marosvásárhely tövében, Koronkán pattant ki, méghozzá régi ismerősünk, Marius Paşcan Maros megyei szenátor jóvoltából. Aki az előző években azzal dicsekedett, azt tartotta prefektusi, illetve törvényhozói mandátuma legfőbb eredményének, hogy sikerült megakadályoznia a Felső-Maros menti államosított erdők visszaszolgáltatását egykori – természetesen magyar – tulajdonosainak, illetve azok leszármazottainak. Szintén ő volt az, aki a március 10-i Székely Szabadság Napja megszervezése miatt perrel fenyegette a Székely Nemzeti Tanácsot. Sőt, megvádolta a magyar kormányt is, amiért az szerinte támogatja az „úgynevezett” Székelyföld autonómiáját, ami által a pattanásig feszültek az etnikumközi kapcsolatok. Azt is mondta emberünk, hogy „az ilyen uszítások, szeparatista és szegregációs törekvések, és a nemzeti alapú diszkrimináció folyamatosan jelen van Románia közepén az oktatásban, a köz- és egészségügyi intézményekben”. Ha pedig nincs feszültség – mármint etnikai, amit természetesen a magyar kormány közreműködésével szítanak –, akkor kelt ő maga, természetesen hazafiúi felbuzdulásában. Amint tette ezt legutóbb éppen a koronkai iskolai évzáró esetében a minap. Facebook-bejegyzésében azt állította, hogy diszkrimináció érte a koronkai iskola román diákjait azáltal, hogy nem vehettek részt a magyar nyelven tartott tanévzárón, és csak magyar nyelvű okleveleket nyomtatott az iskola. A magyar oldal ezt cáfolta, igaza tudatában beadvánnyal fordult az oktatási illetékesekhez, illetve a prefektúrához, kérve, vizsgálják ki az ügyet. A tanfelügyelőség ezután vizsgálóbizottságot küldött a Tholdalagi Mihály Általános Iskolába, a vizsgálódás eredménye a magyar szülőket igazolta. Mindez „úgynevezettet” aligha érdekli, ő megelégszik azzal, ha a hasonló gyűlöletkeltő, mondjuk ki: magyarellenes megnyilvánulásaival ideig-óráig az érdeklődés középpontjába kerül. Másként a kutya sem figyel rá. Véleményem szerint. Szentgyörgyi László / Központ.ro; itthon.ma/szerintunk (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
